Jáger László: Évszak-zászló (vers)
Legfelül őszünk vérpirosa leng,
telünk követi; hófehér lepel.
Legfelül őszünk vérpirosa leng,
telünk követi; hófehér lepel.
Húzom krétám sebbel-lobbal,
Firkálgatok fél karommal.
Másik meg a betonon,
Azzal megtámaszkodom.
Elfáradt már a Napocska,
sok volt ma a dolga,
mert az egész nagyvilágot
fénybe csomagolta.
Elindult a hegyek mögé,
sötétül az ég is,
mert ott van az ágyacskája.
Hát lefekszem én is.
Nyírfakirály, fák királya
felült színarany trónjára.
Onnan nézi birodalmát,
fák és bokrok milliárdját.
Aranyfénybe burkolózva,
szemöldökét összevonja:
– Hadd lám, kedves, drága népem
elkészültetek-e szépen?
Tarkállik-e már az erdő,
rigófüttyöt, csöndet rejtő?
Egyikőtök se feledje,
mi vagyunk a földnek lelke.
Búcsúzzunk hát illendően,
ahogy minden esztendőben,
ünnepeljünk drága díszben,
csupa meleg bársonyszínben.
S mire jön a hideg tél,
ünneplőnket mind letéve,
alszunk is már egykettőre.
Fűk, fák, bokrok meghajoltak,
megköszönték a szép szókat,
álltak tovább néma csendben,
piros, barna, sárga színben.
Játszik az ősz hűvös, fütyülő szelekkel,
táncol sárga, barna, bordó levelekkel.
A vers (felolvasva) meghallgatható itt:
A lepketestvéreknél éppen ugyanúgy kezdődött a reggel, mint máskor. Megreggeliztek, majd töprengve vették szemügyre faodújuk ablakából az erdei tájat.
– Merre induljunk ma virágnektárt iszogatni? – kérdezte Ádi, a narancssárga lepke a többieket.