Bujáki Lívia: Volt egy kislány (verses mese)
Volt egy kislány. Ez a kislány
nem szeretett mosdani.
Neki azt, hogy fürödjön meg,
többször kellett mondani,
és még azt is elengedte
füle mellett biztosan,
s állandóan hangoztatta,
hogy milyen jó piszkosan.
Hogyha felkelt és hajában
egy tollpihe ott ragadt,
nem fésülte ki belőle,
így egész nap ott maradt.
Hogyha egyszer sárba lépett,
és az a sár rátapadt,
meg se látta! Tovább játszott
akkor is a fák alatt.
Ebéd után nem mosta meg
ő a száját sohasem,
s reggelente soha nem volt
megmosva a foga sem.
Ezért aztán sose hívták
játszani a gyerekek.
Pedig szegény sírdogált és
könyörgött is eleget.
De a válasz mindig az volt:
– Menj azonnal mosdani!
Az a kislány sokkal szebb lesz!
Nem úgy, mint a mostani!
– Nem mosdok meg csakazértse!
– szól a kislány komolyan –
– nem leszek a kedvetekért
sem ilyen sem amolyan!
– Találok én barátokat! –
el is indult sebesen,
hogy azonnal, csakazértis
barátokat keressen.
Így ért el a tyúkudvarba.
– Adjon isten, jó napot!
– szólt a tyúkhoz és és tyúk is
ráköszönt egy jó nagyot.
– Mi járatban errefelé?
– Barátokat keresek.
Vannak páran, na de hozzám
nem valami kedvesek.
Azt mondják rám csúnya vagyok!
– Csúnya lennél? Nem hiszem!
Főleg az a toll hajadban
nyerte meg az én szívem.
Megörült a kislány erre.
Mert a tyúkra úgy talált,
hogy még mosdani se kellett,
s máris itt az új barát.
Ám de rájött, hogy a tyúk egy
rém unalmas társaság,
egész nap csak kapirgálni,
kotkodálni balgaság.
Ezért aztán továbbindult.
Alig ment egy darabot,
amikor egy pocsolyában
meglátott egy malacot.
– Szervusz, malac! – köszöntötte,
s megállt az ól véginél.
– Szervusz, kislány! Mi fújt erre?
Tán bizony a déli szél?
– Magam jöttem – szólt a kislány. –
Barátokat keresek.
A gyerekek azt mondják rám
csúnya vagyok! – kesereg.
– Már hogy lennél csúnya, mikor
kezed-lábad csupa sár?
Mért hagyod hogy ilyet mondjon
rád egy rakás buta lány?
– Úgy gondolod? Igazad van!
– és a kislány kacagott,
s azon nyomban barátjává
fogadta a malacot.
Ám de rájött, új barátja
rém unalmas társaság,
röfög, csámcsog, dagonyázik,
s néha eldől mint a zsák.
Elbúcsúzott, s még remélte
barátot lel majd talán,
s nemsokára szürke kandúr
jött ki egy ház ajtaján.
– Szervusz kandúr! – kiáltott rá.
– Szervusz kislány! Merre mész?
– Barátokat keresek, mert
így az élet szenvedés.
– Barátokat? Na de miért?
Hol vannak a gyerekek?
– Azt mondták rám, csúnya vagyok,
és egyik sem szeretett.
A kandúr csak csodálkozik,
két szeme is csuda nagy.
– Hiszen a szád csupa tejföl,
mért mondják, hogy csúnya vagy?
Így lettek ők jóbarátok,
és így ment el napra nap,
volt barátja, ám a kislány
nem lett ettől boldogabb.
Hiszen rájött, hogy a kandúr
rém unalmas társaság,
egész nap csak egerészik,
sütteti a nagy hasát.
Ezért aztán gondolt egyet,
fogta magát, hazament,
egyenest a fürdőkádba.
Jó sokat volt odabent.
Aztán ment a játszótérre.
Mit szólnak a gyerekek?
És félénken megkérdezte:
– Játszhatok már veletek?
Körbevették, nézegették.
– Milyen szép vagy! Gyere csak!
Mindannyian tudtuk, hogy majd
egyszer eljön ez a nap!
Volt egy kislány, az a kislány
úgy szeretett mosdani!
Neki azt hogy fürödjön meg,
nem is kellett mondani….
“Bujáki Lívia vagyok, már több gyerekeknek írt verseskötetem jelent meg.” – a szerző bemutatkozása