Juhászné Bérces Anikó: Hóember (vers)
Üvegajtó előtt áll,
figyel rendületlen,
mi történik odabenn,
azt lesi dermedten.
Hóbundában ácsorog,
tobozgombja barna,
az útszéli fenyőtől
ajándékba kapta.
Napot űző seprűjét
jó magasra tartja,
napsugár ha arra jár,
nagyot kacag rajta.
Lyukas fazék a fején,
a nyakát sál védi,
jéggé fagyott mosollyal
a telet dicséri.
Értékeld az illusztrációt: 
(29 értékelés, átlag: 4,21 out of 5)
A szerző bemutatkozása:
Nyugdíjasként élek.
Vallom, hogy:
Vallom, hogy:
“Egy porszem vagyok a világmindenségben, akit néha felkap a szél, hogy aztán földhöz csapja.
S, hogy nagyon ne törjem össze magam, kapaszkodom fűbe, fába,
virágba, zenébe, versbe, és nem utolsó sorban családba.”
Nyolc éve írok rendszeresen verseket, természetről, családról, életről.
Amikor gyerekverset írok, mindig a boldog gyermekkorom hangulata elevenedik meg bennem, s ezt a hangulatot szeretném továbbadni a mai gyerekeknek.
Eddig közel háromszáz versem jelent meg a Poet.hu irodalmi oldalon.
S, hogy nagyon ne törjem össze magam, kapaszkodom fűbe, fába,
virágba, zenébe, versbe, és nem utolsó sorban családba.”
Nyolc éve írok rendszeresen verseket, természetről, családról, életről.
Amikor gyerekverset írok, mindig a boldog gyermekkorom hangulata elevenedik meg bennem, s ezt a hangulatot szeretném továbbadni a mai gyerekeknek.
Eddig közel háromszáz versem jelent meg a Poet.hu irodalmi oldalon.