Váczi B. Nikoletta: A magányos szarvas és a pillangó (vers)
A vers meghallgatható itt:
Dombok között mély szurdok,
Kerek hold az égen.
Csillagos hímzett kötény,
Világlik az éjben.
Bokor zörren, ág reccsen,
Valami arra jár.
Szunnyadó, zöld berkekben
Nem dalol a madár.
Szurdokban öreg szarvas,
Erdő méltósága.
Ágas-bogas agancsa,
Mint egy fának ága.
Vadász jön, puska dörren,
Nagy veszély közeleg.
Ugorj, szarvas, menekülj,
Vagy a puskás lep meg.
Fut a vad, ágak törnek,
Patakban menekül.
Üldözője űzi őt,
Erdőkön keresztül.
A hajsza folytatódik,
Vöröslik a határ.
Tör előre, nem áll meg,
A vadászunk kivár.
Megáll és puskát emel,
A lába sem remeg.
Szemben vele a szarvas,
Tekintete hideg.
Néznek ők mozdulatlan,
Vadász s a nagy vad.
Szívük egyszerre dobban,
Egyikük sem fárad.
De nézd, ott fent az égen,
Fehér kicsi lepke.
Ragyog szép hófehérben,
Szállni vitte kedve.
Az üldöző csodálja,
Nyílik szeme tágra.
Leszáll a kis pillangó
Szarvas agancsára.
A vadász jelnek veszi,
Ilyet már ki látott?
Agancsos csodaszarvas,
Fuss hát, láss világot.
Vállra kerül a puska,
A hajsza véget ér.
Dombok közé, szurdokba,
A szarvas visszatér.
A szerző illusztrációja