Várfalvy Emőke: A Hókoma (mese)
Zalán és az anyukája hazafelé tartottak az óvodából. Épp a nagy, színes, vármászókás játszóteréről híres parkon vágtak át, amikor furcsa hangot hallottak. A középsős, kék kabátos kisfiú egy pillanatra megtorpant, de az anyukája húzta tovább. Sietett, mint mindig, s főképp télen, mert hideg van. És vacsorát is kell még főzni. Meg kiteregetni a ruhákat. És a mosogató, szóval csupa mami ügyek.
Zalán engedelmesen loholt az anyukája mellett, de közben azért igyekezett hegyezni a fülét dinomintás, szürke kötöttsapkája alatt. Már amennyire egy téli fülessapka alatt hallani lehet valamit a világból.
– Hahó, Zalán! – hallatszott újra a különös zaj, ami már határozottan valamiféle beszédnek tűnt. – Hahó Zalán!
Zalán újra megtorpant. Kihúzta a kezét anyukája piros kesztyűs tenyeréből, és félretolta a sapkáját, hogy jobban hallja. Vajon tényleg neki szól valaki? – nézett körbe tanácstalanul, de nem látott senkit. Már sötétedett, s a hó is elkezdett újra nagy, tollpihe formájú pelyhekben hullani.
– Jaj Zalán, a sapkád! Azonnal húzd vissza, és menjünk. Miért álltál meg? – kérdezte türelmetlenül Zalán mamája, és újra megfogta a fia kezét. Azonban nem indult el, mert mintha ő is hallott volna valamit. Tétovázott kicsit.
– Te is hallod, anya? – kérdezte Zalán.
Mindketten csendben figyeltek, s Zalán anyukája már épp elindult volna, mikor újra megszólalt valaki:
– Hahó, Zalán! – hallatszott egy barátságos hang nagyon közelről. Az óvodás kisfiú megint körbenézett, de nem látott senkit. Anyukája összeráncolta a homlokát, s arra gondolt, valami rossz tréfát űz vele néhány kamasz a közeli lakótelepről.
– Jaj hagyjuk, kisfiam, biztos valaki szórakozik, menjünk tovább! – mondta határozottan az anyuka, majd elindult a park magas, vasrácsos kapuja felé.
– De én szeretném tudni, hogy ki az! – makacsolta meg magát Zalán, és nem mozdult.
Zalán anyukája bosszankodva fordult vissza a fiáért, s már épp kinyitotta a száját, hogy leszidja, amikor újra megszólalt a barátságos hang a közelben.
– Hahó, Kata! Hahó, Zalán! Gyertek már ide, itt vagyok!
Zalán anyukája nagyon meglepődött. Katának hívták. A csodálkozástól meg sem tudott szólalni, de szerencsére Zalán nem ijedt meg. Sőt, most kezdte csak igazán érdekelni, kitől jöhet a titokzatos hang.
– Jó, jövünk, de hol vagy? – nézett körbe megint a középsős kisfiú, és ernyőt csinált a szeme fölé krokodilformájú kesztyűs kezével, hogy a park magas lámpáinak fénye ne zavarja a körülnézésben.
– Itt vagyok lent, előtted – válaszolt a kedves hang.
– De hol? – kérdezte csodálkozva Zalán. – Én nem látlak.
– Itt, a földön – válaszolt a hang. – Látod azt a két fekete pontot a hóban? Az a szemem.
Zalán leguggolt, s alig egy lépésre maga előtt megpillantott két fekete követ. Akkorák lehettek, mint Zalán ökle. A kisfiú megfogta az egyiket, és felemelte. A hang nevetni kezdett.
– Hékás, ez csikiz!
Zalán nem értette.
– Oh, hát azt hiszem, jobb lesz, ha segítek – mondta a kedves hang, és megköszörülte láthatatlan torkát. – Üdvözöllek, kedves Kata és Zalán. A nevem Répássy-Jég Frigyes. A barátaimnak csak HóFrici vagy Hókoma. Tudod Zalán, az anyukád régi ismerősöm. Mikor még akkora volt, mint te, Zalán, telente rengeteget játszottunk együtt. Már egy ideje nem láttam ugyan, de száz közül is megismerném a mosolygós szeméről.
Zalán csodálkozva guggoltt HóFrici egyik kőszemével a kezében, miközben anyukája mögélépett és mosolyogva így szólt:
– Gyere, Zalán, építsünk hóembert!
– Ez a beszéd! – helyeselt Hófrici.
A középsös, kék kabátos kisfiú és piroskesztyűs, hosszú, fekete kabátot viselő anyukája nekiláttak, hogy felépítsék a park legvidámabb hóemberét: HóFricit.
Szorgalmasan és ügyesen dolgoztak. Egy nagy gombóc lett a lába, egy közepes a hasa, egy kisebb, de igen formás gömb pedig HóFrici feje. A nagy, fekete szemek hamar a helyükre kerültek, mellé a gyalogútból hipp-hopp talált Zalán apró köveket szájnak, s hogy az orr se maradjon ki, Kata kivett a bevásárlószatyrából egy szép, kövér sárgarépát, és betuszkolta HóFrici szeme és szája közé. Talán nem hiányzik majd a húslevesből, gondolta.
Zalán eközben talált két letört ágat a magas, girbe-görbe tölgy alatt, amelynek az árnyékában gyakran hűsöltek nyaranta focizás után. Ez a két ág lett HóFrici két karja.
– És kész – mondta Zalán anyukája, mikor HóFrici gombjai is a helyükre kerültek. – Igen csinos hóember vagy, Fricikém, mint a régi szép időkben.
– Igen, bár egy kalap még jól jönne – kacsintott fekete kőszemével HóFrici. – Talán akad valami még abban a szatyorban.
Kata és Zalán végül egy magazinból csákót hajtogatott a hóembernek, és megígérték, hogy másnap reggel az óvodába menet hoznak neki egy elegáns, piros fazékkalapot a nagymama régi edényei közül.
HóFrici elégedetten és vidáman csillogó kavicsmosollyal integetett a kék kabátos, középsős kisfiúnak és anyukájának, akik lassú léptekkel, nevetgélve sétáltak hazafelé a havas téli estében.
© Karakas Erzsébet illusztrációja
Értékeld az illusztrációt: 
(9 értékelés, átlag: 4,56 out of 5)
Közel 5 éve publikálom meséimet, verseimet, mondókáimat. Meseblogom (avarfalvimesek.blog.hu) mellett több antológiában és szakmai oldalon is jelentek meg már írásaim. 2016 óta az Író Cimborák kortárs gyerekszerzőkből álló közösségének tagja vagyok.”
(A szerző)