Varga Irén: Szerelmes tavasz (vers)
A vers meghallgatható itt, a szerző előadásában:
Elvonult egy könnyű zápor,
elő is bújt rögtön Ámor.
Pára fedte be a rétet.
De rég láttott ennyi szépet!
Álmosan pislantott körbe:
“Hogy kerültem most a Földre?”
Elalhatott, és lepottyant,
fején egy púp. Nagyot koppant!
Foghatta is fájós fejét!
Elvesztette nyílvesszejét.
Legyintett csak egyet végül:
nem kell most az, úgyis szédül.
Ha már ott volt, körbenézett:
“Ez a látvány megigézett!”
Virágillat szállt a szélben,
harmat csillogott a fényben.
Meglibbent egy könnyű szellő,
a kék égen bárányfelhő.
Életre kelt a sok virág.
Olyan, mint egy mesevilág!
Versenyeztek élénk színek,
oly kedvesek mind a szívnek.
Rózsaszínek, sárgák, zöldek
köszöntek az anyaföldnek.
Hanem feje nagyon zsongott,
s furcsa volt, mit eztán mondott:
“A sok illat úgy elbódít…
Ilyen, ha a tavasz hódít.”
Vigyorgott is közben bambán,
Alig állva meg a talpán.
“Mitől lett az agyam ködös?
Szívem repes. Ez különös!
Olyan ez, mint a szerelem!
Hogyan történhetett velem?”
Hátranézett, és felkiált:
“Ámor kapta Ámor nyilát!”
Beleállt a hátsójába,
ettől volt ő olyan kába!
Szerelmes lett szinte rögtön,
itt maradt hát lent a Földön.
Azóta is szórja nyilát,
terjesztve a romantikát.
Akit ő vesz azzal célba,
hiába bújik páncélba!
