Hoffmann Bernadett: Gesztenye (mese)
Esik az Eső, de a Nap néha felbukkan a Felhők takarója alól. Olyankor boldogan integet felém sugaraival, jelzi, hogy nemsoká találkozunk, aztán ismét eltűnik. Szeptember végén, mikor a nyár már csak egy halvány, szép emlék, a növénytársaim többsége hosszú álomra hajtja egykor dús koronáját és terebélyes gyökerét. Én nem! Én csak most kezdem élni apró gesztenyeéletem. Társaimmal mókázunk, gondoskodó anyanövényünk ágain hintázunk. Nagyon jó így, de azért várom a pillanatot, mikor házamból kibújhatok. Most még tüskés takaró borít, ki akarna így hazavinni… Anya megsimogat maradék leveleivel, jelzi, hogy nincs miért aggódnom.
Szeretem nézni a parkot, ahol élünk. Közel van az iskolához, az óvodához, így a gyerekek sokat játszanak anyukám árnyéka alatt. Kergetőznek, bújócskáznak, sikoltoznak és nevetnek. Néha azért szomorúak is tudnak lenni, könnyükkel öntözik a földet. Ilyenkor mi és a szomszéd növények, összefogunk Széllel. Ő elfújja nekik a levelet vagy virágot, amelyet küldünk. Egyenesen a hajukba! Olyankor mindig jobb kedvük lesz, és akkor mi is örülünk.
Néha sajnos szemetelni is szoktak az emberek. Csak úgy eldobálnak mindenféle színes vackot, nem tudom, mik lehetnek azok, de a Talaj nem tudja lebontani. Rajtuk kívül mindenki tudja, hogy rossz, amit cselekszenek. Így mikor ilyet látunk, mi, termések ráugrunk a fejükre. Legerősebb közülünk az Alma, ő igazán nagyot koppan! Sajnos így sem értik mindig, hogy mit szeretnénk mondani ezzel. Kár, hogy a Dinnye nem fán terem! Őt biztos megértenék.
Szerencsére nem sűrűn fordulnak elő ilyen rossz dolgok, de azokat komolyan kell venni. Hiszen ha majd szép és érett gesztenye leszek, akkor kedves fácskámról lehullva a földön is szeretném érezni, ahogyan a természet körbeölel. A zacskó ölelése nem természetes.
Anyukám és mellette a többi gesztenyefa már ledobálták leveleiket, hogy biztosan puhára essünk, ha eljön az idő. Akkor majd az avarban játszunk, mindaddig, míg a gyerekek magukkal nem visznek. Utána majd velük játszunk, díszítjük otthonuk, és remélem, büszkén mutatnak meg a szüleiknek!
De lám! Az eső eláll, és már a nap is mosolyogva melenget. Eljött a mi időnk. Elengedhet a mi kedves, életet és oltalmat adó fácskánk. Még egyszer utoljára odabújunk ágaihoz, hálát és köszönetet érezve. Egy gyöngéd fuvallat kíséretében elválunk, én pedig óvatosan lehuppanok az avarba, mely puha és otthonillatú. Figyelem, ahogy társaim is boldogan követik példámat. Látom Pannit, Barbit, Palkót és a többi testvéremet is, ahogy földet érnek. Mind mellettem landolnak, és viháncolva úszkálunk a levelekben.
Nem kell sokáig várnunk: az iskolából és óvodából kicsődülő gyermeksereg egyből felénk rohan, szüleik pedig utánuk sietnek. Egy ideig együtt játszunk a parkban. Ők rohannak, mi gurulunk. Ők ugrálnak, mi pattogunk. Ők boldogok, és mi is azok vagyunk.
Egyszer csak felemel a földről egy hűvös, de puha és süteményillatú kéz.
– Anya! Apa! Nézzétek! Hazavisszük őket? – kiabálja szüleinek a duci, göndör szőke hajú, pirospozsgás arcú kisfiú.
Szülei bólogatnak, és elkezdenek gyűjteni minket egy barna kalapba, amelyet az apa vesz le a fejéről. Finom meleg, és biztonságillatú. A többi család is csatlakozik, szorgosan gyűjtenek, míg végül az összes testvérem szerető otthonra lel. Éva, Palkó, Misi, Andris és Imi ugyanabba a kalapba kerül, amiben én vagyok. Fáradtan bújunk össze, testvéreim azonnal elalszanak. Én még fennmaradok, és nézem, ahogy oszladozik a tömeg. Az én családom is lassan hazaindul. A nap még melenget kicsit, a gyerekek boldogok. Elbúcsúzom kedves fámtól, figyelem, ahogy maradék leveleit zizegtetve, ágait lengetve integet felém. Nézem őt, amíg csak el nem tűnik a szemem elől. Elégedetten, boldog mosollyal az arcomon hunyom le szemeimet. Most már a gyerekeké vagyok. Én, Anna, az apró gesztenye.