Bácsy Éva: A nyárfa virágzása (mese)
Az erdőben élt egy kis csapat: egy nyárfa, egy tölgy, egy bükk, és egy ifjú fenyő. Utóbbi odújában egy mókus lakott. A hosszú telet követően nagyon élvezték, amikor végre kitavaszodott. Fenyő természetesen elemében volt, hiszen végigunatkozta a hideg évszakot. Elsőként Nyárfa hozta meg ágain a rügyeket, majd igen hamar virágzani kezdett. Bükk volt a következő, aki szép zöld leveleket növesztett, és szétterülő koronája lett. Fenyőn mindeközben világosabb tűlevelekből álló rügyek jelentek meg, és új tobozokat is növeszteni kezdett.
– Már jön a termésed? – csodálkozott rá Mókus.
– A toboz a virágom – oktatta ki Fenyő –, csak nem olyan puha, mint más virágok. – Emiatt kicsit el is volt szontyolodva.
– Ezt nem is tudtam! – kiáltott fel meglepetten Mókus. – De jó neked, igazán különleges virágaid vannak – dicsérte, mire Fenyő megvigasztalódva, büszkén húzta ki magát.
Tölgy ébredt fel utolsónak a téli álmából. Mivel ő volt a legidősebb, néha kissé lomha volt a többiekhez képest, de ámulatra méltó lombkoronáját bizony az összes fa irigyelte a környéken.
– Ááá – ásított nagyot ébredéskor. – Hosszú volt ez a tél, de minél többet alszom, annál fáradtabbnak érzem magam – állapította meg.
– Ne is mondd – panaszkodott Fenyő. – Azt hittem, sosem ér véget, annyira unatkoztam!
– Bizony, tényleg – erősítette meg Mókus. – Nem győztem már mit kitalálni, hogy szórakoztassam, annyira várt titeket.
A barátok örültek a tavasznak, a sok napsütésnek, a körülöttük növekvő többi növénynek. A kisebb-nagyobb állatok is egyre mozgalmasabb életet kezdtek élni. Amikor esett az eső, az őzek Tölgy lombja alá húzódtak, az egerek és sündisznók a gyökerei alatt találtak menedéket. Bükk ágain szívesen pihentek meg a madarak, és Fenyő sem panaszkodhatott, hegyes levelei közt is többen fészkeltek, mert tudták, hogy megvédi őket a ragadozóktól. Mókus éléskamrája kiürült, de nem búslakodott, hiszen rengeteg ennivalót talált a környéken, nem szorult a raktár tartalmára.
Egy napon rettenetes hosszan tartó eső szakadt a nyakukba. Három napig esett, nappal és éjjel, éjjel és nappal, folyton-folyvást.
– Honnan jön ez a rengeteg víz? – morgolódott Tölgy. – Kimossa a gyökereim alól a földet. Még a végén megdőlök! – aggódott.
– Ne nyugtalankodj, majd én megtartalak! – vetette oda Bükk, és nyilvánvalóan viccnek szánta, hiszen tized annyira sem volt vastag a törzse, mint Tölgyé. Sosem tudta volna megtartani a rá dőlő öreg fát. Mindenesetre jót nevettek a viccen, és Tölgynek máris elszállt a rosszkedve.
Miután az eső abbamaradt, csodálatos dolgot láttak. A vízözön utáni napon Nyárfa virágai helyén kis szőrös csomócskák jelentek meg, és szállni kezdtek a levegőben.
– Nahát, de gyönyörű – sóhajtozott Mókus, belefeledkezve a látványba.
– Már megijedtem, hogy ismét tél van! – mondta Fenyő, mikor látta, hogy nem hó esik.A nyárfa virágzása
– Tényleg olyan, mintha havazna – szólalt meg Bükk. – Csodaszép!
Egy ideig szájtátva bámulták, ahogy a kis fehér pihék körülöttük repkedtek, de aztán Fenyő furcsán kezdte venni a levegőt.
– Ha-ha-hapciiii! – tüsszentett egy hatalmasat szegény tűlevelű. Az ám! Nem csak, hogy tüsszentett, de az odújában csücsülő Mókust egyenesen kirepítette a prüszköléssel! Olyan messzire lőtte ki szegényt, hogy nem is látták, hol ért földet
– Ajjaj – motyogta vészjóslóan Bükk.
– Jó szagú málnabo… ha-ha-hapcii! – kezdett el jajveszékelni Fenyő, de félbeszakította egy újabb tüsszentés. És onnantól kezdve megszólalni sem tudott, egészen addig hapcizott, amíg Mókus végre vissza nem ért a helyről, ahová barátja eltüsszentette.
– Jól vagy? – kérdezte Tölgy Mókust.
– Persze! Azt leszámítva, hogy tele lett a bundám gombaspórákkal, merthogy Fenyő egy nagy gombatelep közepére repített, semmi bajom! – jelentette ki, kissé neheztelve. A tűlevelű erre újabbat prüszkölt.
– Neked meg mi bajod? – érdeklődött Mókus.
– Ne-he-hem tu-hu-do… hapcii! – dadogott Fenyő.
– Szerintem Nyárfa szöszöcskéi csiklandozzák az orrát – állapította meg Bükk.
– Erről már hallottam – szólalt meg Tölgy. – Allergiának hívják! – Szegény Nyárfa ijedten forgatta a szemeit. Ő még erről sosem hallott! Még, hogy az ő pihécskéi ezt okozzák? Azt sem tudta, mi az az allergia, de úgy sejtette, nem jó dolog.
– Egyszer már hallottam embereket beszélni erről – folytatta Tölgy. – De azt mondták, nem a szöszök okozzák. – Nyárfa megkönnyebbült. Már attól félt, hogy száműzik a társaságból. Ami aztán igazán lehetetlen helyzet lett volna, hiszen épp ezen a helyen gyökerezett le. – A szőröcskékre rátapadnak mindenféle virágporok, és azok csiklandozzák az orrot, amitől aztán nem tudják abbahagyni a tüsszögést. Szerintem Fenyőnek ez a baja – állapította meg Tölgy.
– És mit lehet ellene tenni? – kérdezte Mókus. Félt visszamászni Fenyőre, nehogy újra elreptesse valahová a következő prüsszentés.
– Erre én is kíváncsi lennék – tette hozzá Bükk.
– Semmit, mi fák vagyunk, mit tudnánk tenni? Meg kell várnunk, amíg Nyárfa összes pihéje el nem fogy, majd akkor jobban lesz a kis tüsszögős – mondta Tölgy.
– És ha valahogy elérnénk azt, hogy Fenyő orrát ne csiklandozzák a szöszöcskéim? – kérdezte Nyárfa, akit még mindig aggasztott barátja állapota.
– Ez jó ötlet – mondta Tölgy. – De hogyan?
– Én tudom! – kiáltott fel Mókus lelkesen. – Mivel én fel tudok mászni Fenyőre, tudok valamit az orra elé tenni, amitől a szöszök nem férnek oda.
– Remek gondolat – dicsérte Bükk, és a többiek is bólogattak, még Fenyő is, aki épp a lélegzetét próbálta visszatartani, nehogy újra tüsszentsen.
Mókus tehát elrohant, és kisvártatva egy ismeretlen holmival tért vissza.
– Ez micsoda? – kérdezte Bükk.
– Ezt meg hol szerezted? – tudakolta Nyárfa.
– A tábor mellett, az emberek ott felejtették. Ők szokták viselni, amikor kirándulnak. Pulóver a neve, azt hiszem. – Azzal az egyik oldalon rágni kezdte a szövetet a nyakától az ujja végéig, majd az ujj alsó részétől lefelé, egészen a ruhadarab aljáig. Mikor végzett, kihajtotta, és a pulóver kétszer olyan hosszú lett, mint előtte. Szájába vette, és fürgén felfutott Fenyőre, aki ezalatt ismét bent tartotta a levegőt. A kis csoport izgatottan figyelte Mókus ténykedését, aki barátja orra elé tette a szövetet, aztán egy időre eltűnt a háta mögött. Amikor előjött, az anyag magától megállt Fenyő orra előtt, és a prüszkölés rögtön abba is maradt.
– Szenzációs! Fantasztikus! Zseniális! – ünnepelték a többiek.
– Köszönöm, Mókus – hálálkodott Fenyő. – Ne haragudj, hogy elrepítettelek – bánkódott.
– Ugyan már, nem tehetsz róla. De közös erővel megoldottuk – nyugtatgatta Mókus.
– Igen, közösen nincs, amire ne találnánk megoldást, amit ne vihetnénk véghez – helyeselt a Tölgy, aki már elég öreg volt ahhoz, hogy sok mindent lásson életében, így biztosan tudta, hogy a csapatmunka bármire képes.
© Prelozsnik Dóra illusztrációja